A Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályában végzett. Számos zenés főszerep eljátszása után Londonba ment ki filmszínészetet tanulni. Innen utazott tovább New Yorkba és Los Angelesbe. Goztola Krisztinát Fodor Krisztina kérdezte.

Tavaly színpadra lépett a világ legnagyobb színházi seregszemléjén, az Avignoni Fesztiválon. A kétszemélyes darabban, a Du sexe de la femme comme champ de bataille (A női nem olyan, mint egy csatamező) c. előadásban francia nyelven játszott, és színésztársával annyira lenyűgözték a zsűrit, hogy a második legjobb előadásnak járó díjat is megkapták. Legutóbb májusban hallhattunk róla, amikor Párizsban forgatott, a La recherche continue (magyarul Engedj el!) című 25 perces alkotásban, ami Clayton Burkhart ismert divatfotós első filmje.

Goztola Krisztina

Miért nem hallunk itthon rólad?

Nem tudom… Nem tudom… Lehet, hogy az én sztorim nem olyan bulváros, nem tudok beszámolni szaftos történetekről. Szimpla, egyszerű, kemény úton járok. Tanulok, castingokra megyek, felkészülök, tanulok…

A budapesti Színművészetire azonnal fölvettek?

Igen. Ezt talán annak köszönhettem, hogy kiskoromban zenét tanultam, zongoráztam, néptáncoltam, balettoztam. Győrben érettségiztem a konzervatóriumban, magán ének szakon, ahol volt külön beszédtechnika óra, színpadi beszéd, félévenként pedig ének vizsga. 14-15 évesen megszoktuk, hogy színpadon állunk. Csodálatos tanárokkal találkoztam, akik erősen ráfeküdtek a nyelvekre is. Azt mondták zenészként ez majd fontos lesz nekem. Igazuk lett.

Végül a Színművészetire vettek föl…

Felvételiztem a Színművészeti zenés szakára, illetve a Zeneművészetire is. Mindkettőre fölvettek, de én a Színművészetit választottam. Énekesnő szerettem volna lenni, valójában a zene vonzott, mert hozzátartozott a neveltetésünkhöz, hogy zenét kell tanulni, és meghatározó volt számomra a családi háttér.

Lukács Sándorral a Játékszínben a Miért nem marad reggelire? című előadásban

Mivel foglalkoztak a szüleid?

Édesapám matematikus. Egyetemi docensként tanított a Műszaki Főiskolán Győrben, abszolút reálgondolkodású. Ezt a vonalat a bátyám vitte tovább, aki közgazdász lett. Bécsben él a családjával. Édesanyám pedig asszisztenséként dolgozott egy egészségügyi intézményben.

De akkor honnan a zeneszeretet?

Kapuváron születtem, az általános első osztályát ott jártam. Egyszer lejött Győrből egy zenetanár és meghallgatott mindenkit. Azt mondta a szüleimnek: „Feltétlenül képezni kell ezt a kislányt zenei vonalon, mert van benne valami.” Kérdezték, hogy szeretném-e, mondtam, persze. Ennyi. Hm… De most elgondolkodtam, hogy ez milyen meghatározó volt… Egy tanár, aki odafigyelt egy kisgyerekre.

A Színművészetin is figyeltek rád?

Őszinte leszek: nem éreztem ott annyira jól magam. Nem biztos, hogy szerencse, hogy elsőre fölvettek. Hirtelen egy egészen más közegbe csöppentem. Meg kellett felelni. Voltak olyanok, akiket negyedszerre, ötödszörre vettek fel, akik már rendelkeztek némi színházi rutinnal. Engem borzasztó nyomás alatt tartottak a rostavizsgák. Az ember 18-19 évesen nem biztos, hogy olyan érett, mint 25 évesen. A prózai osztályt nem engedték el játszani, csak harmadiktól. Mi rögtön mehettünk. Ez is megterhelő volt. Nagyon hamar kaptam szerepeket illetve főszerepeket zenés darabokban. Ez is egyfajta feszültséget okozott az osztályon belül, hogy valakit rögtön foglalkoztattak, valakit pedig nem.

Abban nem volt örömöd, hogy téged kiemeltek?

Dehogynem. Csak nagyon hirtelen jött minden.

Goztola Krisztina és Vasiliki Georgikopoulou a Du sexe de la femme comme champ de bataille (A női nem olyan, mint egy csatamező) c. előadásban

Ezért gondoltál arra, hogy máshol fogod megtalálni a szakmai utad?

Nem, egyáltalán nem. Nagyon szép feladatokat kaptam, örültem neki, semmi baj nem volt ezzel. Csak kimentem Londonba, megnéztem pár előadást, és megfogott valami. Konkrétan Jessica Lange. Rowan Attkinson. Érdekes volt látni, ahogy Nicole Kidman egy kétszemélyes darabban játszik. Vagy ahogy Scarlett Johannsson egy drámában szerepel. Mamma Mia, Ibsen Nórája, Nem félünk a farkastól, Makrancos Kata – rengeteg produkciót megnéztem. Meglepett, hogy Daniel Radcliffe (Harry Potter) milyen jó színpadon – egy drámai darabban, az Equusban láttam. Rá egy hétre egy musical főszerepében is (How to Succeed in Business) iszonyúan jól énekelt és táncolt. Szóval körbejártam az Oxford Streetet, és amire lehetett, vettem jegyet. Megtetszett az angolszász színészek játékstílusa, az, ahogy léteznek a színpadon. A természetességük elvarázsolt. Ezt az egyszerűséget meg akartam tőlük tanulni. 

Mégis hazajöttél…

Hazajöttem és folytattam tovább a munkámat. Zenés darabokban játszottam főszerepeket vidéken: Pécsett, Győrött, Sopronban (Mária főhadnagy, Potyautas, Zsuzsi kisasszony) és vígjátékokban kaptam kisebb szerepeket. Drámai karaktereket egyáltalán nem játszottam. De azért ott mocorgott bennem, hogy majd megint szeretnék kimenni Londonba és előadásokat nézni. Aztán elküldtem az anyagomat néhány ügynökséghez. Találkoztam és beszélgettem velük. Egymástól függetlenül ugyanazt mondták, hogy meghatározó a külsőm, kelet-európai vonalon nem fogok tudni elindulni. Mediterrán alkat vagyok, az olasz és a francia területet javasolták. Hangsúlyozták, hogy bizony keményen kell majd tanulnom ahhoz, hogy munkát találjak, olyan iskolába kell mennem, ahol jó mesterekhez kerülök. ÉnalondoniActors Center-be mentem. Ez egy úgynevezett továbbképző központ profi színészeknek. Kint úgy gondolják, ugyanúgy, ahogy egy táncosnak, vagy egy énekesnek, a színésznek is folyamatosan képeznie kell magát. Itt nagyszerű rendezőkkel és új technikákkal ismerkedhettem meg, az iskola révén komolyabb castingokra is eljutottam illetve különböző színházi mesterek és casting-direktorok jöttek előadásain és kurzusain vettem részt,akik újabb és újabb arcokat kerestek. Megszokott volt, hogy azt mondja egy kolléga, este előadásom van Londonban, de holnap átutazom New Yorkba egy castingra, ezért én is elkeztdem úgy érezni, mintha egy kicsit összement volna a világ, rájöttem, hogy nincsenek áthidalhatatlan távolságok.

Goztola Krisztina a Les Recherches Continuent – az Engedj el! c. filmben

Kik voltak a mestereid?

Számomra Jack, egy new york-i mester volt igazán meghatározó, aki már akkor közel volt a nyolcvanhoz. Olyan színészekkel dolgozik, mint Meryl Streep, Robert de Niro, Sharon Stone. Azt mondták, rá van szükségem. Nagyon izgultam az első találkozásunk előtt, aztán bejött egy simléderes sapkás ember, aki úgy nézett ki, mint egy igazi amerikai rendező. Meghallgatott, foglalkozott velem, majd a végén azt mondta: „Christine, te drámai színésznő vagy! De ez nagy munka lesz, több év.” Rengeteget tanultam tőle. Megtanított gondolkodni és érezni idegen nyelven. Elsősorban angolul. Szeretettel és odafigyeléssel.

Miben segített?

Ahogy említettem, hiába volt felsőfokú nyelvvizsgám, nem éreztem a nyelvet. Ha kimondtam egy szót angolul: édesanya, kávé, halál vagy virág, „magyarul” jelent meg előttem, mert „magyarul” társítottam hozzá érzeteket. Nem voltak mély, vizuális élményeim az angol szó használatával. Nem az akcentussal volt gondom – Antonio Banderasnak, Salma Hyeknek, Monica Beluccinak, Penelopé Cruize-nak is van akcentusa, mégis sikeresek. Egyszerűen a mondatok nem hozták felszínre bennem azokat a belső tartalmakat, amelyekre szükség van a játékhoz. Jack kitartó volt velem, de néha elkeseredett: „ Jaj Christine, mit csinálok én rosszul, hogy nem tudlak rávezetni erre vagy arra?” Soha nem azt mondta, hogy ügyetlen vagyok… Ez a kapcsolat Jack-kel már egy éltre szól. Ő az, aki megy, ha bárki elakad. Ez persze nem azt jelenti, hogy mondjuk Meryl Streep ne tudna magától megoldani egy szerepet, de adódnak helyzetek, amikor neki is szüksége van a forgatáson egy personal trainerre, aki felkészít.

London után jött New York…

Jack is New York-i, Londonban ismertük meg egymást, de valójában New Yorkban él. Nekem ekkor már volt ügynököm, voltak kisebb-nagyobb munkáim, ingáztam. Figyeltem arra, hogy ne lógjak a levegőben. Visszajártam Londonba tanulni, New Yorkban, később Los Angelesben pedig castingokra jártam.

Találkoztál meghatározó kollégákkal?

Nagyon sok jó találkozás élményét őrzöm. Sajnos azt nem tudom elmondani, hogy együtt kávéztam Banderassal az Edison Avenue-n, de akikkel együtt forgattam – pl. Jason Clarke, Kristanna Loken, Rosamund Pike, Mia Wasikovszka -, azokkal meghatározó volt a munka, a felkészültségük, a precizitásuk és az alázatuk miatt.

Goztola Krisztina és Vasiliki Georgikopoulou Avignonban

Jársz még tréningekre?

A tanuló folyamatnak igazából már vége, de a mesteremmel tartom a kapcsolatot.

Milyen szerepek vannak a hátad mögött?

A mi kis városunk-ban Emily-t játszpttam, nagyon szerettem a Salemi boszorkányok Abigail-jét és persze a Du sexe de la femme comme champ de bataille-t, (A női nem olyan, mint egy csatamező,) amiről az avignoni sikerek miatt talán többen hallottak itthon. (2015-ben a második legjobb előadásnak járó díjat kapta a produkció Európa legnagyobb színházi eseményén, Avignonban – a szerk.) Zenés felkérésem egyáltalán nem volt, csak prózai, drámai szerepek.

Társulathoz is tartoztál?

Kint más a rendszer. Alig működnek társulatok. Ügynökségek vannak, folyamatos meghallgatások, mindig keresik az új színészeket.

Hogy fogad a közönség?

A francia közönségtől féltem a legjobban, de óriási szeretettel fogadtak. Az előadás után odajöttek, gratuláltak.

Az avignoni sikerek után szétszedtek az újságírók?

Érdekes volt az avignoni helyzet. Azt tudni kell, hogy Avignonban nincs hivatalos verseny. De 2006 óta a legjobb előadásokat minősíti egy 25 tagból álló zsűri, aki folyamatosan járja a színházakat és kiválasztja az általa legjobbnak tartott produkciókat. 1200 előadást néznek meg mindenféle műfajban. Mi bekerültünk az első 10-be. Amikor ez kiderült, felfigyelt ránk a média is, nagy volt rajtunk a nyomás. Emlékszem például egy ilyen szalagcímre: „Egy magyar és egy görög színésznő lesz a legjobb?” Az ilyesmi inkább nyomasztó. A nagy siker után rehabilitálódnunk is kellett Vikivel, muszéj volt feldolgozni azt a sok élményt, ami a darab kapcsán ért minket, ami egy szerb-bosnyák háborús helyzetről szólt.

Általában hogyan töltődsz föl?

Sportolok. Futok, jógázom, úszom.

Még mindig szívesen jársz színházba?

Abszolút. Idehaza is, nagyon sokat. Operába járok, nézem a balett előadásokat is, nemrég voltam a Radnótiban és a Vígben.

Mi a helyzet a zenés vonallal?

Érkeznének felkérések, de ahhoz, hogy igent mondjak, énektanárhoz kellene járnom. Talán lesz még itthon valami…

Életképek, Hacktion. Hogy találtak meg? A színházi szakmára jellemző, hogyha nem vagy jelen, elfelejtenek...

Tulajdonképpen folyamatosan hívtak, lett volna munkám itthon is, de amikor azt látták, hogy kint beindult az életem, egyre kevesebb megkeresést kaptam, pláne, hogy nem voltam mindig elérhető. Pedig számomra minden munka nagyon fontos, mindegy, hogy hol forog, mindegy, hogy főszerep-e vagy sem. Társulati tagságot nem tudnék vállalni, de egyeztetéssel minden megoldható lenne…

Nemrég egy francia-amerikai filmben kaptál szerepet. Úgy tudom, Avignonban látott a rendező, aki szerepet ajánlott.

Clayton Burkhart New Yorkban él, de sokat járt Párizsba, mert divatfotósként kezdte a pályáját. Olyan modellekkel dolgozott együtt mint Kate Moss vagy Christy Turlington. Most is rengeteget ingázik, ezért látta Avignonban az előadásunkat. Leültünk utána, beszélgettünk, megkérdezte, ki volt a mesterem, majd felkért a La recherche continue (Engedj el!) női főszerepére. Ő is a Meisner technika szerint dolgozik. (Ezt a gyakorlótechnikát Sanford Meisner amerikai színész dolgozta ki és a két színész közötti érzelmi kommunikáción alapul. Ezt a megközelítést többek között olyan színészek alkalmazták, mint Robert Duvall, Gregory Peck, Diane Keaton, Jeff Goldblum és Sydney Pollack. A szerk.)

Fontosak ezek a technikák?

Én is megkérdeztem Claytontól, hogy mi van akkor, ha valaki nem ezzel a technikával dolgozik, és ő azt mondta, hogy a rendezőnek és a színésznek egy nyelvet kell beszélnie.

Mi ez a technika? El tudod mondani egy nem szakmabelinek?

Képzeld magad elé, ahogy Robert de Niro néz a kamerába. Nem tudod róla levenni a szemed, pedig semmit nem csinál… A színész vizualizációs képességére épít. Erről eszembe jut egy nagyon fontos eset, ami többet elárul, mintha megpróbálnám ezt a technikát elmagyarázni: Franco Neroval az ügynökömön keresztül ismerjük egymást. Egyszer leültünk és beszélgettünk. Akkor épp a Jungle-t forgatta Leonardo Dicaprioval. Megjegyeztem neki, hogy milyen fantasztikus lehet ilyen világsztárokkal dolgozni. Akkor azt mondta nekem: „Tudod mi a legfantasztikusabb? Amikor minden hétvégén az unokáimmal focizok. Ezt ne felejtsd el, mert csak így érdemes csinálni ezt a szakmát. Mert ez tesz igazán boldoggá.” Rögtön értettem őt, pláne, hogy én is gyerekbolond vagyok.

Milyen kihívások állnak most előtted?

Két filmes forgatókönyvön is dolgozom, egy színházi projekt is van kilátásban, illetve a film produceri munkáit is viszem, főleg fesztiválokon reprezentálok.

Miért alakult úgy, hogy az Engedj el! producere is lettél?

Véletlenül. Színészként kerültem a produkcióba, de a független filmesekre jellemző, hogy az alkotói munkában is számítanak rád. Clayton is kíváncsi volt a véleményemre, elindult köztünk egy diskurzus, ami arról szólt, hogy jó lenne velem reprezentálni ezt a filmet, fesztiválokra vinni, nagyobb teret adni neki.

De ehhez másfajta kapcsolatok kellenek.

Igen, ráadásul fontos, hogy színészként és producerként is komolyan vegyenek. Ismerjenek bizonyos körökben. Szerencsére én nagyon szeretek emberekkel találkozni, tárgyalni, élvezem ezt a fajta munkát.

Itthon vár rád feladat?

Bízom benne, hogy idehaza is rám talál valami. De nem vagyok az a típus, aki kopogtat…

Ha lehetne három kívánságod, mi volna az?

Az első, hogy itthon is játszhassak. De ennél is jobban vágyom arra, hogy a szeretteim boldogok és egészségesek legyenek és sokáig együtt maradhassunk. A harmadik az lenne, amit Franco Nero mondott: megtalálni a harmóniát.

Szerző: Fodor Krisztina