LEIRER TÍMEA – 061.hu – 2017.10.22.

Október közepén került a mozikba a HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják című francia-angol-belga-amerikai akciófilm, amelyben Rosamund Pike és Jason Clarke mellett egy jó ideje külföldön élő és dolgozó magyar színésznő, Goztola Krisztina is szerepet kapott. Krisztináról méltatlanul keveset ír a hazai sajtó, pedig több éve játszik már angol és francia színházi előadásokban, két éve az egyik legnevesebb színházi fesztiválon, Avignonban díjazták is az alakítását. Több moziban is játszott már, legújabb kisjátékfilmjének, az idén bemutatásra kerülő Engedj elnek producere is. Hogy jut el idáig egy magyar színésznő? Mi kell a nemzetközi karrier építéséhez? Goztola Krisztinával beszélgettünk.

Milyennek találod a HHhH-t? Te is nemrég láttad csak a bemutatón teljes egészében.
Gyönyörű képi világa van a filmnek és csodálatos színészekkel játszhattam együtt. A harmadik birodalom világát egy olyan szegmensből mutatja meg, ahogyan eddig még egy filmes produkció sem tette. Történelmi hűséggel nyúl bele a részletekbe, érzésekről, hatásokról mesél és gondolatokat ébreszt. Szinte száz százalékosan dokumentálja a történelmi eseményeket, megmutatja a cseh ellenállók világát.

Téged érdekelt a forgatás előtt is történelem?
Igen, nagyon sok történelmi témájú könyvet olvastam korábban is, de amikor ezt a szerepet megkaptam, napokig bújtam az internetet, hogy közelebb kerüljek ehhez a korszakhoz, ehhez a világhoz, a benne élő emberekhez. Valós eseményeken alapul a film, megrázó volt arról olvasni, hogy milyen történetről is forgatunk.

Jason Clarke, Rosemund Pike jó nevű színészek. Milyen volt velük forgatni?Hogy kerültél a filmbe? Szereped szerint szerelmi viszonyba bonyolódsz a Jason Clarke alakította német tiszttel.

Az ügynökségem ajánlott a castingra, ahol csinos, fiatal angolul és franciául beszélő színésznőt kerestek. Több magyar színésznőt is behívtak a próbafelvételre, ami után  én kaptam meg a szerepet. A külföldi és a magyar ügynökség közös munkájának köszönheően kerültem be a válogatóra. Nagyon érdekes volt, mert a szereplőválogatás idején még nem tudhatunk szinte semmit a filmről, de annyit elárultak, hogy lenne benne egy intim jelenetem a főszereplővel. Tétováztam, de a menedzserem ezúttal azt javasolta, hogy a történet komolysága és a nívós szereplőgárda miatt vállaljam el.

Megtisztelő volt. Mindannyian rendkívül szimpatikusak, kedvesek voltak. Az egész stábbal fantasztikus volt dolgozni. Ez egy nemzetközi koprodukcióban készült mozi, francia, amerikai, belga és angol filmesekkel, ráadásul jó része itt forgott Budapesten. Elképesztően profi volt az egész stáb, ráadásul úgy bántak velem, mint egy királynővel – én ilyen jól még sohasem éreztem magam forgatáson. Mindenre odafigyeltek, hogy rendben legyek kívül és belül. A Jason Clarke-kal közös szerelmi jelenet előtt leültünk ketten, beszélgettünk, és rögtön közös kapcsolódási pontunk lett: Párizs! Elmesélte, hogy ő is sokat tartózkodik a francia fővárosban, mert a felesége francia színésznő, Cécile Breccia.

Jó érzés volt Budapesten forgatni?
Budapest eklektikus városképe miatt kitűnő forgatási helyszín. A város maga gyönyörű, s akkor látom ezt igazán, amikor külföldről hazatérek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Annak idején miért mentél ki Londonba?
Nem volt igazán tudatos, nem azzal a szándékkal indultam útnak, hogy „na én majd most karriert csinálok”. Zenés darabokban játszottam itthon és kíváncsi voltam, hogy a nagy londoni musical színházakban hogyan készül egy ilyen előadás, szerettem volna tanulni belőle, tapasztalatot szerezni. Azonnal magával ragadott a londoni színházi világ, meg kellett néznem egy prózai produkciót is. Olyan sztárokat láttam színpadon játszani, alig pár méterre tőlem, akiket korábban csak a filmvászonról ismertem. Nem tudtam levenni a szememet róluk, de nem csak azért mert a hírességet láttam bennük. Megfogott az úgynevezett „Simplicity” játékstílus, amelyet az angolszászok képviselnek.

Azonnal eldöntötted, hogy te ezt meg szeretnéd tanulni?
Akkor még csak megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy szeretnék Londonban tanulni, de még nem igazán tudtam, hogy mit. Azt sem döntöttem el, hogy inkább a prózai vagy a zenés színház felé szeretnék-e elindulni. Több ügynökséget is megkerestem és mindenütt ugyanazt a tanácsot kaptam, hogy film felé kellene próbálkoznom, ott látnak számomra elérhető célokat. Mediterrán karakter vagyok és ez a karakter mindig népszerű és keresett a filmes világban.

Mi volt az első lépés?
Tanulni kellett. Nem a nyelvet, hiszen azzal nem volt gond, hanem meg kellett tanulnom a gondolataimat és az érzéseimet kifejezni egy idegen nyelven. Ez először nagyon rosszul érintett, hiszen előtte nem sokkal fejeztem be Magyarországon az egyetemet, főszerepeket játszottam és nem értettem, miért kellene nekem még tanulnom. Később megtudtam, hogy Angliában és Amerikában egy színésznek ugyanúgy „edzésben” kell tartania magát, mint egy énekesnek vagy egy táncosnak. Az „Actor Center” egyfajta színész továbbképzéseket szervező központ, ahova már profi színészek járnak, hogy fejlesszék a tudásukat. Vendég rendezők és casting directorok érkeznek, akik konzultációkat, workshopokat tartanak.

Szükség volt valamilyen referenciára, hogy bekerülj ide, vagy volt valamilyen felvételi?Ha az ember jelentkezik egy ügynökségnél vagy képzésen, akkor azt is megmondják rögtön, ha  esélytelen?
Megmondják, ha szerintük nem fog összejönni, de persze még akkor is a színész döntése, hogy folytatja-e valahol másutt vagy sem. Már az elején elmondják a buktatókat, megmondják, hogy szerintük mivel érdemes próbálkozni és mivel nem. Egyébként azt szokták mondani, ha valakinek két-három év alatt nem mutatkozik semmiféle előrelépés a karrierjében, az jobb, ha az adott ország helyett valahol másutt próbálja meg. Kitartó és alázatos munkára van szükség és arra, hogy az ember tudatosan próbálja építeni a nemzetközi karrierjét. Az csak a filmekben működik, hogy felszállok egy repülőre, elmegyek Los Angelesbe és ott majd az első étteremben meglát és felfedez valaki. Dolgozni kell, bekerülni a körforgásba és építkezni a legkisebb szerepektől az egyre jelentősebbek felé.

Ajánlólevelet és a hitelesített diplomámat kellett magammal vinnem, majd megkértek, hogy mondjak el két monológot. Utána ajánlottak kurzusokat és javasoltak mestert, aki segíthet nekem abban, hogy ne csak beszéljek, de gondolkodni és játszani is tudjak egy idegen nyelven.

Ezt hogyan tanulhatja meg az ember?
Nagyon nehezen. Ez nem csak színész képzés. Mi például végigmentünk, az addigi életem legboldogabb és legfájdalmasabb eseményein – angolul. Át kellett élnem őket újra, hogy később legyen mire építkezni egy-egy szerep kapcsán. Nem egyszerű, de hasznos feladat.

Kemény volt?
Nagyon. Talán a nemzetközi showbusinessbe volt a legnehezebb beletanulni. Felkészítettek az angol és az amerikai piacra, megtanultam, hogy mi az, amit mondjuk egy tengerentúli rendező elvárhat tőlem. Megtanítottak greenboxban játszani, elmagyarázták, mit kell tennem, ha egy szereplőválogatáson sikeres akarok lenni és hogyan tudom egy-egy forgatás során reggeltől estig a legjobb formámat hozni. Egyszerűbb volt a dolgom, hogy idehaza nem voltam sztár. Úgy szerintem nehezebb, ha valaki már népszerű és ismert színészként kerül ki a nemzetközi piacra – ahol lehet, hogy senkit nem érdekel, hogy honnan jött és mit ért el eddig.

Az akcentus sem baj?

Ma már játszol angolul, franciául, olaszul… Honnan a nyelvek ismerete?
Szerencsére, olyan családba születtem, ahol a szüleim természetesnek vették, hogy a testvéremmel nyelveket és zenét tanuljunk, mert ez hozzátartozik az alapműveltséghez.

Behatároló, de nem gátló tényező. A fontos az, hogy érthetően és kifejezően beszélj. Londonban más akcentust használnak, mint Manchesterben, és a New York-i dialektus is különbözik a Los Angelesitől.

A családod hogy fogadta, hogy „világgá mentél”?
Az elején bizony nagyon nehezen. Édesanyám fájlalta, hogy főszerepeket hagytam itt, azért hogy elmenjek a világ túlsó végébe tanulni. Támogattak és drukkoltak, de nagyon nehéz volt megérteniük, hogy miért fontosabb számomra két angol mondat egy filmben, mint idehaza színpadon egy főszerep. Voltak ellendrukkerek is, akiktől sokat hallottam, hogy én csak álmokat kergetek – de mire erre rájövök, már nem lesz itthon helyem. De velük nem igazán foglalkoztam.

Mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt az első két angol mondatot megkapd?
Az ügynökségnek köszönhetőn színházi szerepeim már a kezdetektől voltak és sokat játszottam kisfilmekben és vizsgafilmekben is. Sosem „lógtam a levegőben”, hanem dolgoztam, de ilyenkor inkább arra próbál figyelni az ember, hogy mikor jön el az az időpont, amikor a befektetett munka egyensúlyba kerül az elért eredménnyel. Ez a pont nálam olyan másfél évnyi munka után következett be.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Több filmben is játszottál, most pedig egy Oscar-díjas színészekkel tűzdelt nemzetközi mozifilm kapcsán beszélgetünk, de ne feledkezzük el a színházi sikereidről sem. Folyamatosan játszol színpadon, sőt, két éve a második legjobb előadásnak járó díjat nyerte el a világ legnagyobb nemzetközi színházi eseményén, az Avignoni Fesztiválon az a színdarab, amelynek egyik főszerepét játszottad. Mit jelentett ez az elismerés számodra?
Nagyon sok kaput megnyitott előttem. Olyan emberek is felfigyeltek rám és megismerték a nevem, akik korábban nem tudtak rólam. Ez óriási előnyökkel járt. Azt hiszem, ha nincs Avignon, nincs a párizsi produkciós cégem sem.

A producerkedés fontos volt?
Véletlen alakult így, de ma már nagyon örülök neki. A kisjátékfilmmel kapcsolatos teendők és procedúrák hozták ezt a fordulatot. Először szereplőként kerültem ebbe a filmbe, de a forgatás során kezdtem egyre jobban magaménak érezni a történetet, a filmet, odafigyelni a többi szereplőre, a helyszínekre, a rendezőre, mindenre. Most már lassan kész a film, az én feladatom lesz, hogy promótáljam és minél több lehetőséget teremtsek a bemutatására. Olaszországban mutatjuk be először a filmet, aztán több fesztiválra is visszük és remélem, Magyarországon is hamarosan bemutatjuk.

A film címe Engedj el! (Les recherches continuent) és az egyik legnépszerűbb olasz krimiíró, Giorgio Scerbanenco műve alapján készült, s egy édesanyáról szól, akinek elrabolják a gyermekét. A filmben franciául beszélsz olasz akcentussal, Avignonban pedig szintén franciául játszottál, amerikai akcentussal. Könnyen megy ez a sok váltás?
A színház talán egy fokkal könnyebb volt, hiszen akkor már jó ideje Angliában éltem, így az angol akcentus nem okozott nagy gondot, franciául pedig jól beszélek. A film nagyon kemény meló volt, külön beszédtanár foglalkozott velem, akinek az volt a dolga, hogy a viszonylag jó francia kiejtésemet elrontsa. A filmben egy olasz származású anyát játszom, aki nyilván a krízishelyzetekben olaszul, vagy legalábbis erős olasz akcentussal beszél. Nagyon sokat dolgoztunk rajta, de megérte.

Amikor a sikereidről hallanak, bizonyára sok fiatal magyar színész megkérdezi, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy ők is eljussanak idáig. Mit mondasz akkor nekik?
Azt mondják, hogy 95 százalék szerencse, három százalék ügynöki munka és két százalék tehetség   kell hozzá – aztán hozzáteszik, hogy enélkül a két százalék nélkül nincs siker. De persze a tehetség mellé szükség van szorgalomra és  alázatra is.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula