Ezt az anyagot egy hazai, magyarországi női közösségépítő pályázat keretében írtam, de úgy érzem, önmagában is fontos része annak, amit képviselek.
A szöveg, a struktúra és a benne foglalt ötletek saját gondolataimat tükrözik, és szellemi tulajdonként kezelem őket.
Ezért döntöttem úgy, hogy időbélyeggel és nyilvánosan is dokumentálom, hogy ez az anyag tőlem származik.

Ez az anyag nem szabadon felhasználható. A szöveg részleteinek, gondolatmeneteinek bármilyen felhasználása csak írásos engedéllyel történhet.

 

Goztola Lorent Kristina

A véletlen, ami mindent mindent megváltoztat

 

Ha valaki néhány éve azt mondja nekem, hogy producerként fogok dolgozni, valószínűleg hangosan felnevetek. Nemcsak azért, mert soha nem vonzott a vezetői szerep, hanem mert egyáltalán nem éreztem magaménak ezt a világot. A színészet volt a szenvedélyem, a színpad és a kamera előtti
létezés az életem.
Aztán jött egy véletlen. És az egész megváltozott.

Ahogy kezdődött

Szigorú, mélyen vallásos családba születtem ahol a nők szerepe előre elrendeltetett. Feleség, anya, háttérben maradó támogató. Mégis, már 10 évesen színpadon álltam, táncoltam, 15 éves koromtól pedig folyamatosan énekvizsgákra és szavalóversenyekre jártam. Tudatosan készültem a színpadra, és a családom támogatta ezt – de amikor elérkezett a döntő pillanat és beadtam a jelentkezésemet a Színművészeti Egyetemre, ahová elsőre felvettek, hirtelen minden megváltozott.
Szüleim féltettek. Nem az álmaimtól, hanem attól a világtól, amelybe belépni készültem.

19 évesen már főszerepet játszottam színházban, és egyik napról a másikra az álmom valósággá vált. Legalábbis azt hittem.
Mert amikor pár évre rá a londoni West End nézőterén ültem, és láttam Jessica Lange-et, Orlando Bloomot vagy Rowan Atkinsont a színpadon, valami átkattant bennem. Úgy éreztem, hogy nagyobbat kell álmodnom.

26 évesen, főszerepek sorával a hátam mögött, feladtam az itthoni karrieremet. A családom nemcsak féltett, hanem nyíltan ellenezte a döntésemet. „Kihívod magad ellen a sorsot”- mondták. A
kollégáim próbáltak lebeszélni. „Mit akarok én, amikor színészek komoly támogatással a hátuk mögött indultak neki az útnak és egy idő után kénytelenek voltak visszafordulni. És egyébként is…itthon is forognak külföldi produkciók.” Én azonban nem morzsákat akartam, hanem komoly
megmérettetést nemzetközi szinten.

Majdnem visszafordultam

Az első két év lelkileg mardosó volt. Nem szakmailag – a londoni Actor’s Center támogatott, és a mediterrán külsőm miatt, azonnal jöttek a kisebb szerepek.

Azonban az esős londoni éjszakában sokszor forgolódtam magányosan az ágyamban, hogy ez megéri-e? Otthon most lenne vége az előadásnak, zúgna a taps…Ehelyett a hideg padlás szobámban azt számolgatom, hogy mit engedhetek meg magamnak a következő héten.

A bizonytalanság érzése csak Los Angelesben oldódott, ahol megtanultam, hogy a lehetetlen csupán egy szó.

Egy lehetőség, ami túl távolinak tűnt

Az olasz származású ügynököm évek óta mondogatta nekem, hogy Amerikában teljesen természetes, hogyha egy színész egy bizonyos szakmai szintre eljut, akkor producerként is tevékenykedik, hogy saját önálló projekteket valósítson meg. Én azonban erre mindig csak legyintettem. Színésznőként mindig instrukciókat hajtok végre – hogy
én diktáljak? Elhatárolódtam az ötletnek még a gondolatától is.

2015 nyarán meghívást kaptam Avignonba, a világ legnagyobb színházi fesztiváljára, hogy egy kétszereplős dráma egyik főszereplőjeként francia nyelven játszhassak. A több mint 1200 előadás közül a miénk elnyerte a második legjobb előadásnak járó elismerést. Iszonyatosan boldog voltam,
és ott, abban a pillanatban még nem is sejtettem, hogy ez az élmény nemcsak a színészi karrieremnek ad majd hatalmas löketet, hanem egy teljesen új irányba is elindít – egy olyan úton, amely addig a legkevésbé sem érdekelt.

Az előadás után több rendező is megkeresett, köztük egy amerikai, aki egy egyszerű, ám számomra megdöbbentő kérdést tett fel: “Milyen filmes terveid vannak?” Filmes terveim? Nekem? Hiszen én színésznő vagyok! Megyek, ahová hívnak, játszom, amit felajánlanak.

Egy éjszaka Rómában

Pár hónapra rá éppen Rómában forgattam, amikor egy hosszú, fárasztó nap után a szállodai szobámban teázva elkezdtem olvasgatni.
Ekkor akadtam rá Giorgio Scerbanenco egyik novellájára. Egy eltűnt kisgyerekről szólt, tele feszültséggel, drámával, lélektanilag mély karakterekkel. Nem tudtam letenni. Ahogy lapról lapra haladtam, egyre erősebben éreztem, hogy ebből filmet kell készíteni.
Azonnal felhívtam az amerikai rendezőt, aki korábban felvetette, hogy dolgozzunk együtt. Lelkesen meséltem neki a történetről. Csak egyetlen gond volt: mire a mondandóm végére értem, ő közölte velem, hogy na, ezt az ötletet felejtsem el. Scerbanenco, az olaszok Agatha Christie-je és a jogokat hosszú évekkel ezelőtt felvásárolta egy neves olasz producer.
A legtöbben itt feladták volna. Én nem tudtam elengedni.

Az esély, amit nem lehetett kihagyni

Ahelyett, hogy legyintettem volna, felkutattam az írónő lányát, Cecilia Scerbanencot. Írtam neki
egy hosszú levelet, elküldtem a munkáimat, meséltem a szenvedélyemről, az elképzelésemről.
A válasza olyan volt, amire álmomban sem számítottam.

Azt mondta: Tetszik, amit csinálsz. A jogokat neked ajándékozom egy kisjátékfilm elejéig. Elképesztő pillanat volt. Ott álltam egy történettel, amit imádtam, egy lehetőséggel, amire nem is mertem gondolni – és egy hatalmas kihívással. Csakhogy a szerződést mindig a producerrel kötik,
én meg… nos, se cégem, se tapasztalatom nem volt ezen a téren.
Egyetlen dolgot tehettem: producer lettem.

Az első lépések egy ismeretlen világban

Céget alapítottam, csapatot építettem, és közben tanultam – rengeteget.
Az első legnagyobb kihívás számomra a költségvetés elkészítése volt. Én, aki matekból felmentett voltam, most azt kérték tőlem, hogy rakjak össze egy költségvetést. Én? Aki, ha színészként számlát állított ki, háromszor kellett újraírnia, mert mindig elrontott valamit? De nem volt más választásom.
Meg kellett tanulnom. És bár az elején szinte lehetetlennek tűnt, napról napra egyre magabiztosabb lettem.

Minden egyes nap újabb és újabb akadályokat hozott, de én csak mentem előre, mert tudtam, hogy ezt a filmet meg kell csinálni.

Színésznőként hozzá voltam szokva, hogy körülugrálnak, hogy mire a set-re lépek, minden tökéletesen elő van készítve, nekem csak a szerepemre kell koncentrálnom. Producerként viszont egészen más szerepbe kerültem. Rájöttem, hogy amikor épp nem az én jelenetemet forgatjuk, nem
tudok hátradőlni vagy pihenni. Ehelyett figyelem a többi színészt, nézem, hogyan dolgoznak, hogyan alakítják a karaktereiket. Azon kaptam magam, hogy jobban izgulok az ő jeleneteiken mint a sajátomén.

A női vezető dilemmája – és ereje

Nőként ráadásul egy külön harcot is meg kellett vívnom. Az olasz barátaim szokták mondani: ha egy férfi rendező a forgatáson elkiáltja magát, hogy „csend!”, akkor csend lesz. Ha egy nő teszi ugyanezt, akkor hisztizik.

Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy bizonytalannak látsszak. És tudtam, hogy ha most elbukom, akkor nemcsak egy projektet veszítek el, hanem egy lehetőséget arra, hogy valami újat építsek.

A film végül elkészült. Nemcsak hogy elkészült, de nemzetközi díjakat nyert. Ott álltam a vetítés után, hallgattam a tapsot, és rájöttem: megcsináltam.

Soha ne mondd, hogy soha

Ma már több filmes projektben dolgozom producerként is. Ha valaki évekkel ezelőtt ezt mondja nekem, kinevetem. De az életben az a szép, hogy mindig tartogat meglepetéseket.
Ezért mondom mindenkinek, aki kételkedik magában: ne félj az ismeretlentől. Ne sétálj el a lehetőségek mellett csak azért, mert nem szerepeltek az eredeti terveidben. A legnagyobb elégedettséget számomra mégsem a díjak vagy az elismerések jelentették, hanem az,
hogy a filmemben szereplő két francia színész – akik addig csak kisebb lehetőségeket kaptak – a vetítés után nagyobb szerepekben kezdtek el dolgozni. Látták őket, felfigyeltek rájuk, és esélyt kaptak arra, hogy megmutassák, mire képesek.
De nemcsak ők kaptak esélyt. Én is.

És az, hogy éltem vele, örökre megváltoztatta az életemet.
Sosem gondoltam magam vezetőnek. Ma sem feltétlenül így tekintek magamra. De azt tudom, hogy egy dolgot nagyon tudok: embereket összehozni. Olyan csapatot – nemzetközi csapatot – építeni,
ahol mindenki a legjobbat hozza ki magából. És ez az, amiért egyre inkább élvezem ezt a munkát.
Hiszek abban, hogy a nőknek támogatniuk kell egymást. Nem versenytársak vagyunk, hanem szövetségesek. Ha a másik nő sikeres, az nem elvesz tőlünk, hanem épp ellenkezőleg: erőt ad.

Üzenetem minden nőnek

Ne félj az ismeretlentől. Ne sétálj el a lehetőségek mellett csak azért, mert nem szerepeltek az eredeti terveidben.

Lehet, hogy pont az az út vezet el valami igazán nagyszerűhöz, amire most még rá sem mered tenni
a lábad.